Sokszor kényszerem volt rá,hogy kiírjam: I want a fucking life!. De mindig rájövök, hogy 1, nem kell az egész világnak tudnia h nincs életem. 2, csak az én hibám, hogy ez így alakult. Borcsa 3 hónapja van itt és megismerkedett egy csomó érdekes és vidám emberrel, akikkel máris szívesebben van, mint velem, mert én negatív, üres és gyenge vagyok. Szenvedek, nem mosolygok, nem kelek fel reggel, nem járok sehova, rosszul költöm a pénzem. Ezt látja belőlem. És segíteni akar. Ja. Én meg... nemtom. Valahol leszarom. Néha szeretném megpróbálni, de úgy gondolom, hogy ha valaki nagyon megváltozik, akkor nem lesz önmaga. És ha nem önmaga, akkor hogy a picsába örülne már magának?? Nem látom azt, hogy egy sarkalatos változástól, önmagad feladásától hogy érezhetnéd jól magad. Szerintem, csak rossz körökben forgok. Jól érezném magam, ha a barátaim értenének. Gótnak kéne lennem, mindig tudtam én. Azok legalább nem baszogatnának. Vagy nem néznék hülyének.

Nem érzem jól magam a bőrömben, nincs melóm stb. A 3 éves lemez. Nincs rajta új. És az én hibám. Mert mindent csak félig csinálok. De erről már írtam.

Most, hogy minden nap eljárok egy Tűzoltó állomás mellett, azt várom, hogy mikor jön szembe Mitchell. Vajon itt van? Vagy máshol lesz? Vagy ebben az életben nem látom viszont? Ki tudja....

Nene Thomas - Prophecy

Összesen 4 poszt van privátra állítva. Átnéztem őket, hogy miért is.... Hát szó szerint rosszul vagyok. Legszívesebben kitörölném mindent a faszba. "A napló jó, mert szép emlékek vannak benne...." - hogyne persze. Már ha az ember nem szűzkurva. Annyira gusztustalan amiket csináltam. És igazából nem tudom miért. Lehet azért, mert nem lett belőle semmi. Lehet, mert azóta tudom, h milyen az a fasz valójában. (Ez is bazmeg. Meg se érdemli h 3 év után még mindig írjak róla.) A lényeg az h nem tetszik. Nagyon nem.

Az egésznek az apropója az volt, hogy dilemmába sodort Kálmán, már megint. Mert mikor olvastam a legutóbbi posztját, csak 'pff'-ögtem. 'Ez kell, bazmeg, akkor ez lesz?' - Fel akartam oldani az összes posztot. De aztán végiggondoltam. Ha ezt tenném, csak rövid úton megadnám neki amit akar. Mégis ki Ő? Marhára nem tartozom neki elszámolással. Ha elraktam, elraktam. Az fel sem merül a hülyéjében, h őt védem valamitől? Mindegy, nem érdekel. Így is egy nagy marhaság ami most folyik, nem hogy még ezt is hozzá igazítsam.

Itt is mindenki hülye. Miért nem vagyok már otthon? Ja, előbb el kell hasalni a vizsgákon, aztán mehetek. Na persze biztos lesznek otthon is bajaim. Tekintve, hogy nincs lakáskulcsom, szeretnék majd szeretnék, Anya már nem dolgozik, nekem meló kell, a Kert nélkül meg fogok zakkanni, Kálmán ostromolni fog... áh. Passz.

Másik, a Sziget. Úgy akartam a nyarat, h visszajövök július, augusztusra. De a Sziget kurva jó lesz idén. Menni akarok. De ha nem jövök vissza, megint nem lesz melóm. Kurvaélet.

Oh, and not like anyone said 'thank you' for cleaning  up the fucking living room which I never use. Whats more, I get attacked for making a 6.47 (!) phone bill. Well, fuck off. I'ts not 60 pounds. Its 7. Just tell me and I will pay it. Big deal, bitch.

Igen, ez az, már megvan, hogy miért utáltam ennyire. Miért ástam el mélyre a változás témát, miért felejtkeztem el arról, hogy "nem vagyok így jó". Kurva nehéz úgy kelni, úgy feküdni, hogy azon agyalok, hogy mennyire egy szar ember vagyok. Sötét vagyok, sérült vagyok, Meredith vagyok. Semmi nincs benne az emberek irányába, csak gyűlölet. Megvetés és utálat. Az, hogy mi jogosít fel erre az már más kérdés. Régen, réges-régen volt már erről szó. Katinka nem aranyos, Katinka bunkó, KAtinkának változni kell. Igen, csak azt nem mondta meg senki, hogy hogyan. Mit és milyen irányba kéne alakítani. Így, ahogy nőttem, szép lassan elülepedett az egész. Most így visszagondolva nem is tudom, hogy hol sikkadt el a dolog. De nem érdekel, mert jól voltam így. Voltak nálam rosszabbak, nem /mindig/ én voltam a közellenség, elvoltam. Egészen szombatig, amikor is felmerült a kérdés, hogy miért vagyok ilyen negatív, utálatos és reménytelen. Számomra a pohár félig üres, és mindenben csak a rossz van. Jöhet a kérdés. Miért. (Faszkivan újabban ezzel a szóval). Kinyílt a régen eltemetett láda, jöttek az érzések, a gondolatok, a keserédes, régről ismerős önutálat. Nem vagyok jó, nem szeretnek, nem, nem, nem.... Utálom ezt az érzést. A Világ legnyomasztóbb érzése. Ezért is tettem le a változásról szerintem. Mert semmi mást nem szült, csak nyomort bennem.
Erre tessék, megint itt van. Változni kell, sosem késő, ne legyél negatív, ne legyél bunkó, ne legyél lenéző.... és még ezer másik. Átbeszéltük, találtunk okokat, találtunk lehetséges utakat, és mégis megint csak a gyűlölet van.
Hurrá

Ma délelőtt sikerült eljutnom odáig, hogy megcsináljam  harmadik lyukat a bal fülemre. Elég régóta akartam már. A 3., 4. most két évesek, belefért már a következő. Leültem összeraktam mindent, nekitámasztottam a tűt a fülemnek és csak néztem a tükröt. Forgattam a tűt, éreztem a hegyét. Nem fájt, csak éreztem. Nem akartam, hogy többször kelljen szúrni, mert legutóbb rengeteget kínlódtam. Néztem a tükörben a szememet, néztem, hogy komolyan gondolom-e. Néztem a tükörben a tűt, ahogy a fülemen csillog. Próbálgattam az erőmet, hogyan csináljam. Az utolsó pillanatban elindult bennem egy érzés. Egy vészjelzés kezdett el villogni, egy természetes, ősi védekező mechanizmus. Ne, ne, nem tudod megtenni, nem árthatsz magadnak. De az ilyet könnyű legyűrni. A test fölötti uralom előbb utóbb hozzásegít a lélek feletti uralomhoz is. Nem félek. Meg tudom csinálni. Miért? mert akarom. A tapasztalat azért érződött, nem kellett 3x szúrni, meg fél órát kínlódni. Szép, ezüstpakolásos fülem van. Hurrá :)

Fantázia dús életmódra utal, hogy a posztjaim címe újabban folyton az adott nap, de ez van. Hát bazmeg, ezt sem értem. Illetve értem én, csak annyira... hümm. Nekiindultam a depilejtőnek ismét, sokadszorra, mivel megint az elbaszott meló/nyár témát feszegettük. Rühellem. Olyan jól voltam míg nem juttatta eszembe... Úgyhogy a zenébe menekültem. Nyelvek, amiket nem értek. Így nem bánthat a dalszöveg. Csak a zene van. Csak a hangok, csaj a torkok, csak a szemek, ahogy két énekes egymásra néz. Isteni. Sarah Brightman, musicalek, Linda Eder, aztán jött Andrea Bocellitől a Vivere, kétmilliomodjára is. Sosem fogom megunni. Bárhol bármikor. Megtaláltam spanyolul. Nem bántam volna, ha egyedül vagyok és sírhatok rajta egy jót. Ugyan úgy,mint amikor megtaláltam az angol verziót Laura Pausini-val. Gyönyörű <3. Ezek után, nem tudom hogyan, de jött P!nk. A sokadik szerelem. Eredeti klippeket kezdtem el nézni, hogy művelődjek kicsit :P. Amit ez a nő előad... hihetetlen. Annyira szeretnék ilyen lenni. Szeretném, hogy valóban azt tehessem amit akarok. Képes legyek megállni a lábamon és akkor küldhessek el mindenkit a picsába, amikor akarok. Mert tudnám, hogy egyedül is faszául megvagyok. Akarom már végre a tetkóimat, akarok egy motort, amiről reggelente a munkahelyem előtt leszállok, szegecses bőrdzsekiben és mindenki a seggemet bámulja. Igen, tegyék. Mert én vagyok a jó. Erre vágyom... és P!nk ezt sugallja. Hjjaj. Nőjek fel, vagy maradjak kicsi, de így half way through nagyon nem jó. Az utóbbi zenék békét teremtettek megint, sokadszorra is. Felfújták a kis buborék várat a lelkemben, ahol nyugi van és ahol elhiszem h nincs semmi baj. Ha csak este 9-től hajnali 3-ig van is meg ez az érzés, akkor is ott van. És a pillanat számít. Hogy nem fáj, hogy a hangok, a dallamok, a sok libabőrös-reszketős érzés mindent helyrelök. Jól vagyok ilyenkor.

Kimentem a szobából és ott a kőfal. Nobody is fine. Nobody is fucking fine. Rachel addig borozott egyedül, amíg totál lehúzta magát. A szomorúság mocsara a Végtelen történetből ehhez képest rózsaszín álom. Nem is firtattam. Aztán itt ül B. is. Napok óta tiszta depresszió. Egyszer legyek jól bazmeg, tuti h mindenki más beadja a kulcsot.

új szerelem: