Mikor elmentél zokogtam, pedig tudtam hogy nincs baj, nemsoká láthatlak megint. Tudunk beszélni esténként és rád mosolyoghatok az éterben. Hazafele a reptérről énekelve sétáltam és szemeimmel a fagytól csillogó aszfaltot fürkésztem. Kezeim a zsebemben. Miért nem a te kezedben...? Az út amit róttam nemrég még kettőnk csizmái alatt kopott. Hol vagy mellőlem...? Sokszor csak nem értem. Tudom, mégsem értem. Itthon megint csak zokogtam. És énekeltem. Kiénekeltem magamból a bánatot, a feszültséget és talán egy pici félelmet is. Félelmet attól hogy milyen lesz nélküled, mert annyira megszoktalak. Félelmet attól hogy mivel fogom tölteni az időmet a helyett hogy Veled sétálnék. Egyedül már más... Eddig az enyém volt ez a város, ismertem, bejártam. De most, hogy már Veled is megtettem ugyanezt, nem bírok kilépni az utcára anélkül, hogy ne szoruljon össze a torkom. "Itt nemrég még együtt sétáltunk...." És most nem foghatom a kezed, nem fecseghetek csak úgy, akármiről, nem bújhatok a nyakadba ha fázik az orrom. Mert Te otthon vagy, én pedig itt. Itt voltál, de már nem vagy itt. Egyszerű, mégis mázsás súly.

Sokszor fordulok az ágy felé, hogy hátha most is itt fekszel, olvasol, vagy csak engem nézel. Ha megakadok a munkában vagy csak unom a netet akkor idefordulok, hátha még mindig megtehetem, hogy idekúszok hozzád öt percre, elfeljteni a valóságot, a kinti világot.

Amikor hazaérek és belépek a szobába elszorul a torkom. A szoba üres, nem vagy már itt. Nem mesélhetem el a napom frissében, és nem pihenhetem ki magam a karodban. Most nem. Még nem.

Mindközül a konyhában a legrosszabb. Ahol együtt főztünk, vacsoráztunk, hecceltük egymást vagy épp könyörögtem hogy el ne mosogass már megint. Ott főzni vagy enni, egyedül, ezt a legnehezebb megszokni, azt hiszem.
De túl fogom élni. Nemsoká látlak megint.

és csak egy szó: Hiányzol