Igen, ez az, már megvan, hogy miért utáltam ennyire. Miért ástam el mélyre a változás témát, miért felejtkeztem el arról, hogy "nem vagyok így jó". Kurva nehéz úgy kelni, úgy feküdni, hogy azon agyalok, hogy mennyire egy szar ember vagyok. Sötét vagyok, sérült vagyok, Meredith vagyok. Semmi nincs benne az emberek irányába, csak gyűlölet. Megvetés és utálat. Az, hogy mi jogosít fel erre az már más kérdés. Régen, réges-régen volt már erről szó. Katinka nem aranyos, Katinka bunkó, KAtinkának változni kell. Igen, csak azt nem mondta meg senki, hogy hogyan. Mit és milyen irányba kéne alakítani. Így, ahogy nőttem, szép lassan elülepedett az egész. Most így visszagondolva nem is tudom, hogy hol sikkadt el a dolog. De nem érdekel, mert jól voltam így. Voltak nálam rosszabbak, nem /mindig/ én voltam a közellenség, elvoltam. Egészen szombatig, amikor is felmerült a kérdés, hogy miért vagyok ilyen negatív, utálatos és reménytelen. Számomra a pohár félig üres, és mindenben csak a rossz van. Jöhet a kérdés. Miért. (Faszkivan újabban ezzel a szóval). Kinyílt a régen eltemetett láda, jöttek az érzések, a gondolatok, a keserédes, régről ismerős önutálat. Nem vagyok jó, nem szeretnek, nem, nem, nem.... Utálom ezt az érzést. A Világ legnyomasztóbb érzése. Ezért is tettem le a változásról szerintem. Mert semmi mást nem szült, csak nyomort bennem.
Erre tessék, megint itt van. Változni kell, sosem késő, ne legyél negatív, ne legyél bunkó, ne legyél lenéző.... és még ezer másik. Átbeszéltük, találtunk okokat, találtunk lehetséges utakat, és mégis megint csak a gyűlölet van.
Hurrá