Sokszor kényszerem volt rá,hogy kiírjam: I want a fucking life!. De mindig rájövök, hogy 1, nem kell az egész világnak tudnia h nincs életem. 2, csak az én hibám, hogy ez így alakult. Borcsa 3 hónapja van itt és megismerkedett egy csomó érdekes és vidám emberrel, akikkel máris szívesebben van, mint velem, mert én negatív, üres és gyenge vagyok. Szenvedek, nem mosolygok, nem kelek fel reggel, nem járok sehova, rosszul költöm a pénzem. Ezt látja belőlem. És segíteni akar. Ja. Én meg... nemtom. Valahol leszarom. Néha szeretném megpróbálni, de úgy gondolom, hogy ha valaki nagyon megváltozik, akkor nem lesz önmaga. És ha nem önmaga, akkor hogy a picsába örülne már magának?? Nem látom azt, hogy egy sarkalatos változástól, önmagad feladásától hogy érezhetnéd jól magad. Szerintem, csak rossz körökben forgok. Jól érezném magam, ha a barátaim értenének. Gótnak kéne lennem, mindig tudtam én. Azok legalább nem baszogatnának. Vagy nem néznék hülyének.

Nem érzem jól magam a bőrömben, nincs melóm stb. A 3 éves lemez. Nincs rajta új. És az én hibám. Mert mindent csak félig csinálok. De erről már írtam.

Most, hogy minden nap eljárok egy Tűzoltó állomás mellett, azt várom, hogy mikor jön szembe Mitchell. Vajon itt van? Vagy máshol lesz? Vagy ebben az életben nem látom viszont? Ki tudja....

Nene Thomas - Prophecy