Sokan, sokszor mondták már, hogy tanuljak meg önző lenni. Ne érezzek felelősséget minden jött-ment lelki békéjéért, ne mindig én legyek az aki ad, aki ott van, aki nyel. De igazán sosem voltam képes rá. Nem mondom, hogy sírva szoktam fakadni ha valakit el kell küldeni a picsába, mert ez koránt sincs így. Igenis tudok szemét és bunkó lenni, nem esik nehezemre. Mégis vannak dolgok amiket nem tusok nem megtenni. Amiket nem tudok elfelejteni, vagy épp nem érzem addig amíg be nem pótolom a lélekbeli elmaradásom. Ld. szülinapok. Vannak/voltak 'barátaim' akik évekig vagy talán sosem adtak nekem ajándékot, mégis képes voltam venni nekik vmit a szülinapjukon. Vagy karácsonykor. Mert kötelességemnek éreztem. Hiába mondták h nem vagyok normális. Nem bírtam tenni az érzés ellen.

Szeretem magamról azt gondolni hogy egy felelős ember vagyok, de az az igazság hogy rengeteget sunnyogok. Szeretem megúszni a hülyeségeimet, szeretek kibújni következmények alól. Bár ki nem. Csak a hibbant

hősök állnak ki a mellüket verve, hogy "Igen, én voltam." Én ritkán teszek így. Másrészről viszont rengeteg dolgot szoktam elvállalni, magamravenni, mert élvezem ha felelős vagyok dolgokért. Ki érti ezt?!...

Most egy egészen újfajta felelősséget ízlelgetek. Rám bíztak egy lelket. Ez kicsit úgy hangzik, mintha gyerekem lenne. Most nem erről van szó. Akár tetszik, akár nem, kötelességem lett emlékezni, őrizni, szeretni. Nehéz? Nem, nem az. Biztos lesz – mint ahogy volt is – olyan, hogy kisebb gondom is nagyobb legyen ennél a morális kötöttségnél. De ahogy a történetét olvastam, egy dolog lebegett a szemem előtt. Ha tehetném, ott lennék neki. Hozzáköltöznék, vagy legalábbis sokat lennék ott. Elpakolnék, mert az úgyis szeretem csinálni. Neki meg annyival kevesebb dolga lenne. Éjszakákat beszélgetnénk át, tartanám benne a lelket és boldogabbá tenném. Röhögnénk azon hogy mennyire imádok főzni, holott nem mindig az jön ki a fazékból aminek kéne... Elsősorban pedig fognék valami csinos kést, talán kölcsönkérném a Párom tőrjét,és addig forgatnám annak a fasznak a hátában amíg bele nem szakad a fájdalomba. Érzem hogy vagy így, vagy úgy de még gondjai lesznek velem. Ha ott lennék, én járnék oda takarítani, és nem az a szegény lány. Úgyis én vagyok a szolgáló, nem Ő. És fizetnie sem kéne nekem, kitörölheti a seggét a pénzével. Azért csinálnám, hogy védjem.

Annyi mindenen mentünk keresztül együtt és én pont a való életben nem vagyok neki ott. Illetve ott vagyok, mert mindig vele vagyok és ezt ő is tudja. De szeretnék fizikailag is ott lenni, a mindennapokban, hogy ne felejtse el azt, hogy miért is vagyunk Itt, mi is az ami a lényeg a felszín alatt... Sajnálom. Őszintén, szívemből sajnálom hogy nem lehetek ott. De majd nyáron pótlunk.

Ugye érzed hogy mindig Veled vagyok?