Hol is kezdjem? A szokásos... jólesne írni, de nem jön úgy, ahogy régen. A héten sokadszorra sírtam, hol hiszti volt, hol nem. Most konkrétan, őszintén szomorú vagyok. Régen éreztem őszinte szomorúságot. Ha sírok, az mindig inkább düh vagy elkeseredés. Most más.
A problémák mindig nagy hullámokban jönnek. Ezt is bazmeg, hogy ki találta ki?! Úgy unom... Tudtam, ha beszélek Anyával, felfordul a lelki egyensúlyom a döntésemmel kapcsolatban. És így is lett. Most megint... áh. Nem fogom leírni az egészet, mert abból már elegem van. Szeretnék írni valamiről BÁRMIRŐL ami nem a problémám. Gyűrűk Urát akarok nézni. Lehet, rajzolnom kéne. Vagy nem tudom. Bármit. Mondjuk ez sem az én stílusom h ilyen összefüggéstelen szarokat írjak a semmiről. Kimehetnék mosogatni, abból van elég, de most először az életben úgy érzem, attól is felrobbannék. Hatalmas, fájó gombóc van a torkomban. Tényleg fizikailag fáj.

Miért van az, hogy régen az életem volt az írás, most meg már nem esik jól viszont látni a gondoltaimat leírva?! Elvesztettem egy darabot magamból valahol... Kíváncsi vagyok, hogy mi csiszolta le? Vagy hirtelen tört le, egy valamitől? Ki tudja... Mindenesetre nem esik jól, hogy nincs. Őszintén, elég nagy szívás ha az ember elveszti az önkifejezési módját. Ez is csak velem lehet, bazd. Áh... Elegem van.

Főzni akartam, ehelyett ez a vackot ettem, és most se főzve nincs, se nem esett jól amit ettem. Semmi se jó.
Legszívesebben legépelném az egész dalszöveget. A runaway train-t is meg a Wicked Symphony-t is. 2 nagy szerelem...

Richarddal is jó lenne többet beszélni. Sokkal többet. De így nem lehet. Hiányzik, pedig itt van.
 

Sosem csinálok semmit teljes gőzzel. Mióta az eszemet tudom, ez így van. Talán az egyetlen dolog amibe mindenem beleadom az az állatnevelés. Értük megteszem. De máskülönben, soha semmi sem számít igazán. "Nothing really matters, anyone can see. Nothing really matters, nothing really matters... to me." Gondolkodtam is, hogy miért. Talán nem vagyok elég jó. Talán. Talán nem fogom fel, hogy így nem jutok sehova. Talán. De az is lehet, hogy okom van rá. Nagyon jó okom, amivel születtem. Amivel -lehet- mindenki születik, de nem sokan fogják fel. Amióta a legkevésbé sem hiszek a véletlenekben, azóta méginkább látom, hogy okom kell hogy legyen a cselekedeteimnek. A gondolatok, az érzés, hogy nem baj, nem számít... oka van!

A Világ... a Világ egy illúzió. Nem olyan durván, mint a Mátrixban, kicsit inkább az A Mester és Margaritára hasonlít. Mindenki olyan mennybe megy amilyenben hitt. Itt is valami ilyesmi van. Az egy dolog, hogy számtalan életen megyünk keresztül és az életeink kifejezhetetlen' bonyolult és érzékeny szálakkal fűződnek egymáshoz; és, hogy aki figyel az tudja hogy hol járt már és kivel találkozott korábban. Ez csak egy adalék. A lényeg, hogy a hideg, kegyetlen valóság, mint olyan: nem létezik. Alakulnak a dolgok körülöttünk. Mi alakítjuk a tetteinkkel, minden egyes apró döntésünkkel. Sok múlik mások döntésein és azon, hogy milyen szálak és hol futnak össze. És mégis. Mindezek ellenére, minden komplex, bonylult és lélegzetelállító mozzanat ellenére minden pillanatban csak azt várom, mikor ébredek már fel. Nem tudom milyen ok, milyen sugallat tartja fent bennem a gondolatot, de azt érzem, szemtelenül erősen, hogy ez az egész nem valóság. Tudom, hogy egy nap majd felébredek, szétnézek és kiderül hogy az egész életem csak pár órányi alvás volt. Nem törődöm igazán semmivel, mert tudni vélem, hogy nem számít.

Álmodunk. Álom az álomban. És abban is, abban is, abban is. Ki tudja?? az "igazság" az, hogy gőzünk sincs arról mi történik. Nem tudjuk ki irányít, milyen céllal, vagy hogy van-e cél egyáltalán. Ott van Isten. Jehova, Allah, Zeusz,Síva nevezze meg mindenki a sajátját. Léteznek, mert az emberek fenttartják a képüket. Kérdés, hogy mióta. Tudni véljük, de mégis... Ezek legendák. És akik ismerték őket, szintén legendák. Évezredek óta.
Van, aki azt mondja: a gondolat a leghatalmasabb dolog a földön. Szerintem pedig a szavak. Mert a gondolat mindaddig haszontalan és ártalmatlan, amíg ki nem mondják. A gondolat csak akkor nyeri el végtelen hatalmát amikor ki lesz mondva. Onnatól pedig már szónak hívjuk. Vajon ki ültette el az Istenek gondolatát a legendák fejében? Mikor lesz végre lehetőség beszélni azokkal, akik együtt sétáltak velük a földön? Hol van az ember, aki látott sárkányt? Úgy vágyom már látni én is... Az egyszerű ember, aki nem tudta ki ér hozzá amikor Keresztelő Szent János víz alá merítette őt... Érdekel, hogy nézett ki. Milyen volt az arca.

Valóság nincs. Filozófikus, bölcselkedő, szánalmas. Így hangzik amit írtam, Így néz ki egy "normális" ember szemével nézve. Node. Miért is érdekeljen?? Mert gyarló vagyok és bárhogy is próbálom, mégiscsak számít az, hogy mit mondanak mások? Vagy mert nem hiszem hogy ez vezetne bárhová is? Vagy mert valahol félek attól, hogy vissza nyal a fagylalt és meg leszek bűntetve azért amit gondolok? Igen, talán. De amit leírtam, azt mindenképp hiszem és elhiszem. Valami nem stimmel ezzel a valósággal. Nagyon nem. Lehet sosem jövök rá mi az, de mégis érzem hogy valami történni fog. Minden nap azt várom, hogy kiderüljön az igazság. Folyton erre vágyom, minden nap így fekszem le. Valahol mélyen viszont tudom, hogy nem fog eljönni ez az én életemben. Semmi sem fog változni. És ez elszomorít. Elveszi a célomat. Mert azért nézek szét minden nap, azért figyelem a rezdüléseket, mert reménytelenül várom a percet amikor végre felfedi magát a Világ összes Istene és megmutatják a valóságot. Az igazi valóságot.
 

... avagy miapicsa. Fél óra híján március 31-e van, jobb helyeken már fél órája az van, és szakad aaaaa HÓ. 2 és fél napja folyamatosan esett az eső, hol jobban, hol kevésbé. Nem tetszett, de azt mondtam: jó, végülis Skócia. De az, hogy napok óta várok arra, hogy eláljon és végre el tudjak menni ajándékot venni; e helyett mikor kimászok a kádból azt látom, hogy itt a Karácsony, az már kicsit túlzás.
Dum spíro, spero. Mondom: nem baj, biztos ez volt a nagy finálé. Nézem a neten, mit ad Isten, holnap délutánig folyamatos hóesést mondanak. Esssszt nem hiszem el. Hol élünk?
Nem baj, mondom, pénteken úgyis lépek, megnézzük az otthoni időt, hogy felviduljunk. Na, hát sikerült. Egész Húsvétkor, meg mikor Otthon lennék, szar idő lesz. Szél, felhők, esők...

Pozitívum: nem fog fájni a szívem, hogy tanulni kell kirándulás meg fotózás helyett.

Danke sün

ps. nem panaszkodom, csak gondoltam vicces

Vagy legalábbis azért akik érzik. Olyan érzésem van amit nem tudok megmagyarázni és még nem csak nem is tudom mihez kötni. A legjobb példa talán az az érzés, amikor egy szót keresek, ott van a nyaelvem hegyén, de az Istenért nem tudom megfogni. Szinte fizikailag érzem a számban a szót, de az agyam nem képes rá, hogy megformáltassa az ajakimmal. Ilyen érzésem van. Úgy érzem, mintha valamit tennem kéne, mintha valaki nyúlna felém, de az utlsó milliméter valahogy sehogy sem sikerül. Nem értem. Nem bírom megmagyarázni.

Olyan mintha a mellettem lévő dimenzióból valaki próbálná megbökni a hátam, de nem bírja átszakítani a dimenziókat elválasztó légvékony réteget. De mit akar? Ki az? Előző életeimből jött? Vagy a jövőből? Bár tudna valamit tenni, hogy megértsem. Ritkán szoktam tekinteteket érezni a hátamon. Úgyértem, ha néznek is, az utcán, nem szoktam érezni. De most olyan erős ez az érzés, hogy azt várom mikor lesz lyuk a lapockáim közt. Bár tudnám mit akar mondani.

Azt hiszem, még nem fogtam fel. A héten otthon leszek. EZEN a héten már a karjaiban leszek. Őrült módon hiányzik. Eddig is hiányzott, folyamatosan, mindig, de ez most picit más. Mivel tudom, hogy már nincs sok hátra. Így már egyre türelmetlenebb vagyok. Ahogy Ő is.
Forgolódom jobbra-balra, takarókat, párnákat gyűrök a karjaim közé, hogy szoríthassak valamit, hogy legyen mihez hozzábújni... Sokszor csinálom, de ritkán ilyen erővel.
Szinte direkt feszítjük túl a húrt minden beszélgetés alkalmával. Nem a szexről van szó. Vagyis arról is, persze. De jelenleg, számomra sokkal inkább a kontaktus. Az ölelés, a csókok... Ez az amiért megfeszülök, annyira szükségem van már rá. És nem csak valakire, hanem Rá. Mert szeretem; mert Ő imád engem, és ennél az érzésnél nincs erősebb. Az egyik lélek kinyúl a másikért, és minnél közelebb akarja tudni magához azt. Mint az egyik kedvenc dalom eredetijében: "Safe in his arms, close to his heart...". Alig várom.

Másrészről meg... Általában nem ilyen érzés, mikor ilyen közel van egy hazaút. Pakolászok, gondolkodom... Most meg csak vagyok itt, semmi sem változik, most tömtem tele a fagyasztót, nem kerestem meg a jegyem... Igaz azon, hogy mit viszek magammal, már agyaltam, de azt sem úgy ahogy szoktam. Valami hibádzik és nem tudok rájönni, hogy mi. Hmm. Fura, annyi biztos.