Hol is kezdjem? A szokásos... jólesne írni, de nem jön úgy, ahogy régen. A héten sokadszorra sírtam, hol hiszti volt, hol nem. Most konkrétan, őszintén szomorú vagyok. Régen éreztem őszinte szomorúságot. Ha sírok, az mindig inkább düh vagy elkeseredés. Most más.
A problémák mindig nagy hullámokban jönnek. Ezt is bazmeg, hogy ki találta ki?! Úgy unom... Tudtam, ha beszélek Anyával, felfordul a lelki egyensúlyom a döntésemmel kapcsolatban. És így is lett. Most megint... áh. Nem fogom leírni az egészet, mert abból már elegem van. Szeretnék írni valamiről BÁRMIRŐL ami nem a problémám. Gyűrűk Urát akarok nézni. Lehet, rajzolnom kéne. Vagy nem tudom. Bármit. Mondjuk ez sem az én stílusom h ilyen összefüggéstelen szarokat írjak a semmiről. Kimehetnék mosogatni, abból van elég, de most először az életben úgy érzem, attól is felrobbannék. Hatalmas, fájó gombóc van a torkomban. Tényleg fizikailag fáj.

Miért van az, hogy régen az életem volt az írás, most meg már nem esik jól viszont látni a gondoltaimat leírva?! Elvesztettem egy darabot magamból valahol... Kíváncsi vagyok, hogy mi csiszolta le? Vagy hirtelen tört le, egy valamitől? Ki tudja... Mindenesetre nem esik jól, hogy nincs. Őszintén, elég nagy szívás ha az ember elveszti az önkifejezési módját. Ez is csak velem lehet, bazd. Áh... Elegem van.

Főzni akartam, ehelyett ez a vackot ettem, és most se főzve nincs, se nem esett jól amit ettem. Semmi se jó.
Legszívesebben legépelném az egész dalszöveget. A runaway train-t is meg a Wicked Symphony-t is. 2 nagy szerelem...

Richarddal is jó lenne többet beszélni. Sokkal többet. De így nem lehet. Hiányzik, pedig itt van.