Mit? Mindent. Majdnem mindent.... A riportot beadtam és mint ahogy az lenni szokott - és milyen rosszul van ez így - az érdekelt a legkevésbé. Simábban ment, mint hittem. Van Őrangyal. Biztosan van.

Megírtam a válaszlevelet amit kért. Kicsit talán többet magyarázkodtam a kelleténél. Van egy olyan érzésem, hogy visszaír majd, kétszer ennyi kérdéssel. Így is, kis híján hosszabb lett a levél, mint a lab riport amin egy hétig dolgoztam. Oh, well az átlagon aluli bizonyítványt egy 5 év múlva történő munkakeresésénél majd a magánéleti krízissel magyarázom. Belefér... -egy frászt. Mindegy is.

Írjam, nem írjam? Úgy is tudom, hogy mit érzek. Illetve az túlzás hogy tudom, de fel tudnék sorolni érzéseket. Az az én bajom, hogy nagyon nagyon ragaszkodó vagyok. Szeretem a szokásokat. Nehezen szakadok el dolgoktól. Nem vagyok súlyos, de mégis. Megnyugtat, ha 200-szor is ugyan azon az úton sétálok végig. És ha gy új úton megyek, imádom azt is. Imádom az újdonságát, az új dolgokat amiket látok ott, de mégis. Amikor újra a régi útvonalon megyek, megnyugtat.

Borzasztóan megszoktam, hogy VELE beszélgetek minden áldott este. Az itteni létemhez tartozott. Hiszen első éves koromtól csináltuk. És, bár ki akartam belőle szakadni, hamar rájöttem hogy iszonyúan hiányzik. Az, hogy siessek haza miatta, hogy elmeséljem a dolgokat...(és elfelejtettem mit akartam írni). Nem is tudom, mit gondoltam. De nem élhetek örökké így. és bár "fáj a változás", meg kell lépni.

Ha megszokom, ha kiszakadok jobb lesz. Egy új, egy jobb.

és ez nem volt egy fair húzás Kedvesem! Most cseréljem le a blog sablonom, v mi a frász?!... Nincs olyan h ne tudjon sakkban tartani. Csodás.

De kurvára elegem van. Ide-oda, ide-oda. ÁÁáááá. Miért kell mindig mást mondani?? Miért nem lehet segíteni ahelyett, hogy összezavar meg összetör?? A faszom az egészbe bassza meg már. Nem lehet minden nap más reményt adni. Belenyugszom a melóba, erre jön h dehát ne szórakozzak már, menjek gyakorlatra. Aztán hogyha mennék gyakorlatra, akkor meg miért nem dolgozom, kell a pénz. Nem bírom már minden nap átrendezni a lelkivilágomat. Csinálom már pár napja és kibaszottul unom. Tényleg nem kéne senkivel beszélnem, csak egyedül eldönteni aztán jónapot...

pont.

Azt hiszem, tegnap megint sikerült kisírnom magamból egy jó adag feszültséget. Az élet nem egyszerű, persze. Döntéseket hozni nem könnyű pláne ha szinte ugyan annyira vágyom mindkét lehetőségre. Nincs más, mint azt tenni amit a legjobban utálok - előre kell tervezni. Nem a rövidtávú eredményt kell nézni, hanem a messzi jövőt. Még így sem teljes a kép, hiszen a laborgyakorlat is brilliáns lenne a jövőm szempontjából, de mégis... Rá lettem vezetve, hogy jelen pillanatban sokkal fontosabb talpra állni, mint a szakmai jövőmet építeni. Szarügy, de ez van. Nem mondhatom, hogy egyedül döntöttem, sőt. De nagyon nehezen találom a margót a között h meghallgatom a véleményeket de egyedül döntök és a között, hogy meghallgatom a véleményeket és elhitetem magammal, hogy azok az én gondolataim.

Lehet kicsit lazábban kéne vennem a dolgokat. Csak egy egész kicsit.

Folyton a tegnap posztolt képet nézem. Érzem a szénaillatot, hallom a mező hangjait. Érzem a bőrömön  a könnyű kis ruhát, érzem a meleg nyári levegő tökéletes puhaságát és azt, hogy boldog vagyok. Tökéletes az a kép. Érzem, ahogy a nyár melege boldogsággal tölt el és biztonságérzetet nyújt, hogy semmi dolgom. Bár ott lehetnék én is!