Sosem csinálok semmit teljes gőzzel. Mióta az eszemet tudom, ez így van. Talán az egyetlen dolog amibe mindenem beleadom az az állatnevelés. Értük megteszem. De máskülönben, soha semmi sem számít igazán. "Nothing really matters, anyone can see. Nothing really matters, nothing really matters... to me." Gondolkodtam is, hogy miért. Talán nem vagyok elég jó. Talán. Talán nem fogom fel, hogy így nem jutok sehova. Talán. De az is lehet, hogy okom van rá. Nagyon jó okom, amivel születtem. Amivel -lehet- mindenki születik, de nem sokan fogják fel. Amióta a legkevésbé sem hiszek a véletlenekben, azóta méginkább látom, hogy okom kell hogy legyen a cselekedeteimnek. A gondolatok, az érzés, hogy nem baj, nem számít... oka van!

A Világ... a Világ egy illúzió. Nem olyan durván, mint a Mátrixban, kicsit inkább az A Mester és Margaritára hasonlít. Mindenki olyan mennybe megy amilyenben hitt. Itt is valami ilyesmi van. Az egy dolog, hogy számtalan életen megyünk keresztül és az életeink kifejezhetetlen' bonyolult és érzékeny szálakkal fűződnek egymáshoz; és, hogy aki figyel az tudja hogy hol járt már és kivel találkozott korábban. Ez csak egy adalék. A lényeg, hogy a hideg, kegyetlen valóság, mint olyan: nem létezik. Alakulnak a dolgok körülöttünk. Mi alakítjuk a tetteinkkel, minden egyes apró döntésünkkel. Sok múlik mások döntésein és azon, hogy milyen szálak és hol futnak össze. És mégis. Mindezek ellenére, minden komplex, bonylult és lélegzetelállító mozzanat ellenére minden pillanatban csak azt várom, mikor ébredek már fel. Nem tudom milyen ok, milyen sugallat tartja fent bennem a gondolatot, de azt érzem, szemtelenül erősen, hogy ez az egész nem valóság. Tudom, hogy egy nap majd felébredek, szétnézek és kiderül hogy az egész életem csak pár órányi alvás volt. Nem törődöm igazán semmivel, mert tudni vélem, hogy nem számít.

Álmodunk. Álom az álomban. És abban is, abban is, abban is. Ki tudja?? az "igazság" az, hogy gőzünk sincs arról mi történik. Nem tudjuk ki irányít, milyen céllal, vagy hogy van-e cél egyáltalán. Ott van Isten. Jehova, Allah, Zeusz,Síva nevezze meg mindenki a sajátját. Léteznek, mert az emberek fenttartják a képüket. Kérdés, hogy mióta. Tudni véljük, de mégis... Ezek legendák. És akik ismerték őket, szintén legendák. Évezredek óta.
Van, aki azt mondja: a gondolat a leghatalmasabb dolog a földön. Szerintem pedig a szavak. Mert a gondolat mindaddig haszontalan és ártalmatlan, amíg ki nem mondják. A gondolat csak akkor nyeri el végtelen hatalmát amikor ki lesz mondva. Onnatól pedig már szónak hívjuk. Vajon ki ültette el az Istenek gondolatát a legendák fejében? Mikor lesz végre lehetőség beszélni azokkal, akik együtt sétáltak velük a földön? Hol van az ember, aki látott sárkányt? Úgy vágyom már látni én is... Az egyszerű ember, aki nem tudta ki ér hozzá amikor Keresztelő Szent János víz alá merítette őt... Érdekel, hogy nézett ki. Milyen volt az arca.

Valóság nincs. Filozófikus, bölcselkedő, szánalmas. Így hangzik amit írtam, Így néz ki egy "normális" ember szemével nézve. Node. Miért is érdekeljen?? Mert gyarló vagyok és bárhogy is próbálom, mégiscsak számít az, hogy mit mondanak mások? Vagy mert nem hiszem hogy ez vezetne bárhová is? Vagy mert valahol félek attól, hogy vissza nyal a fagylalt és meg leszek bűntetve azért amit gondolok? Igen, talán. De amit leírtam, azt mindenképp hiszem és elhiszem. Valami nem stimmel ezzel a valósággal. Nagyon nem. Lehet sosem jövök rá mi az, de mégis érzem hogy valami történni fog. Minden nap azt várom, hogy kiderüljön az igazság. Folyton erre vágyom, minden nap így fekszem le. Valahol mélyen viszont tudom, hogy nem fog eljönni ez az én életemben. Semmi sem fog változni. És ez elszomorít. Elveszi a célomat. Mert azért nézek szét minden nap, azért figyelem a rezdüléseket, mert reménytelenül várom a percet amikor végre felfedi magát a Világ összes Istene és megmutatják a valóságot. Az igazi valóságot.