Azt hiszem, még nem fogtam fel. A héten otthon leszek. EZEN a héten már a karjaiban leszek. Őrült módon hiányzik. Eddig is hiányzott, folyamatosan, mindig, de ez most picit más. Mivel tudom, hogy már nincs sok hátra. Így már egyre türelmetlenebb vagyok. Ahogy Ő is.
Forgolódom jobbra-balra, takarókat, párnákat gyűrök a karjaim közé, hogy szoríthassak valamit, hogy legyen mihez hozzábújni... Sokszor csinálom, de ritkán ilyen erővel.
Szinte direkt feszítjük túl a húrt minden beszélgetés alkalmával. Nem a szexről van szó. Vagyis arról is, persze. De jelenleg, számomra sokkal inkább a kontaktus. Az ölelés, a csókok... Ez az amiért megfeszülök, annyira szükségem van már rá. És nem csak valakire, hanem Rá. Mert szeretem; mert Ő imád engem, és ennél az érzésnél nincs erősebb. Az egyik lélek kinyúl a másikért, és minnél közelebb akarja tudni magához azt. Mint az egyik kedvenc dalom eredetijében: "Safe in his arms, close to his heart...". Alig várom.

Másrészről meg... Általában nem ilyen érzés, mikor ilyen közel van egy hazaút. Pakolászok, gondolkodom... Most meg csak vagyok itt, semmi sem változik, most tömtem tele a fagyasztót, nem kerestem meg a jegyem... Igaz azon, hogy mit viszek magammal, már agyaltam, de azt sem úgy ahogy szoktam. Valami hibádzik és nem tudok rájönni, hogy mi. Hmm. Fura, annyi biztos.