Sokkal jobb megtenni valamit és utána azt mondani, hogy: Ccc a francba, ezt azért mégsem kellett volna; mint egész életedben azon bánkódni, hogy nem tetted meg.
Cher
 

Nem teszem ki az idézőjelet, mert nem így mondta, egy-két szó valahogy eltér. De a lényege az masszívan ez. Röhögtem rajta, mikor elősször hallottam, de lehet mostantól komoylan veszem. Nem is mostantól, már régtől, csak nem vettem észre. Rá tudom ezt húzni ezt mindere? Nem, mert van kivétel. Akkor?? Mindegy is ez... Jelen pillanatban ez a mondat hangzik úgy, mint amit szeretnék követni. 10 perc és megváltozik, I'm pretty sure about that. Never mind.

képtelen vagyok írni

Szóval. A téma mit sem változott. 3 nap az életünkből, amiből most akkora dilemmát csinálok/lunk, mint szoktam volt 15 évesen, bizonyos (hasonló mód félig meddig jelentéktelen) dolgokból. 3 nap, de úgy harcol érte, mintha az élete múlna rajta. Talán kicsit így is van. Otthon van, olyan távol tőlem, egy szerelmes férfi, és megfeszül azért, hogy Vele legyek. Mit csináljak? Neki ez a minden, nekem nem tudom, anyumnak meg probléma. Amit nyilván nem teljesen ért. Én sem érteném, ha az ő helyében lennék. Most mit fog megint modani?? Függetlenül attól, hogy én válallom (válallnám?) fel a kölcsönt, ...

Ha ezt a nyakamba veszem, annak az lesz a hosszútávú eredménye, hogy a pénzt amit azért keresek, hogy ne kerüljek nekik annyiba, azt K.nak fogom visszafizetni, nem pedig magamra fogom költeni. Ergó, szüleimnek ugyanannyiba fogok kerülni. Isteni. Probléma "megoldva". Remélem nem ez lesz anya első gondolata, amikor tálalom az ötletet. Ugyanakkor lélekben már elfogadtam az ajánlatot. Már akkor elfogadtam, mikor kimondta. Pfffffff miért csinálok ebből ekkora ügyet??? Mi lenne a helyes? Biztos vagyok benne, hogy nem látom a fától az erdőt. Arrébb kéne állnom... Na ja.
L. azt mondta, szarjam le, nőjek fel, fogadjam el, intézem el, én dolgom. Igaza is lehet bizonyos szempontból, mert az egyik felem nekem is ezt mondja. A másik felem pedig össze van zavarodva anya miatt, akit többet nem értek. Anya, aki mindig mindenben segített, akivel mindent megbeszéltem, aki értett. Hirtelen annyi minden változott, és az, hogy nem mondhatok el neki mindent, nagyon megnehezíti a dolgom. Valamit nagyon elcsesztem az elmúlt 20 évben, mert úgy érzem, nélküle képetelen vagyok döntéseket hozni. Bármit kell eldöntenem az az első gondoltam, hogy: várj, nem jó, meg kell beszélnem anyával, ő majd tudja mi a jó.
De ez újabban sok esetben nem lehetséges. Vannak dolgok amikre sosem látott módon reagál és ezzel nagyon nem segít. Hisz nem tudok mindenkinek megfeleni. Egyszerűen lehetetlen. A lányok szerint úgy kell élni, hogy maganak feleljek meg. De ha így tennék, egy nap azt vehetném észre, hogy egyedül maradtam. Senki nem állna mellettem sokáig, ha csak a saját kényelmemet keresném. Mivel a mindenkiét és a senkiét kiesik, marad az, hogy választani kell. Na ez az amire nem vagyok hajlandó. Még. Ennyi idősen nem.

Különben is. Mi ez velem meg a korommal, meg azzal, hogy nem vagyok hajlandó felnőni????!!
Mondjuk de, nagyon szívesen felnőnék én, csak valahogy azt érzem, hogy ugyan el vagyok engedve többezer kilóméterre, mégsem vagyok elengedve sehogy máshogy. Vagy csak én kapaszkodom???
Bár lenne egy kurva munkám! Meg vagyok győződve arról, hogy ha a saját pénzemből élnék, akkor minen rendben lenne. Valószínűleg ebben is tévedek, de jelenleg ez a véleményem.

Valamit rosszul csinálok, mert senki nem érti, mi bajom. Azt mondják értenek, de ez nem igaz. Valami folt mindenkinek van a meséimben, ami nem tiszta, amire csak vonják a szemöldökük és nem értik, hogy akörül miért problémázom. Hát azért.
 

Fél év telt el, és ugyan ott tartok, mint amikor köveket hajigáltam a tengerbe: Nem értem, nem értem, mondd, mi nem jó? Mondd, mit kéne tennem...?