Másfél éve élünk ugyan abban a városban, de csak a múlthéten sikerült találkozni Vele. Illetve ez nem igaz, mert már találkoztam Vele egyszer, de akkor nem voltam biztos benne, hogy Ő az, ezért nem szólítottam meg. Utána kb 2 hétig vertem a fejem a falba, mikor kidült hogy Ő volt az. Joanne Katherine Rowlingról van szó. Tavaly tavasszal a Princes Street Gardens-ben olvastam, és mosolyogva elsétált mellettem. Én meg csak bambultam... pedig olyan bátorítóan mosolygott rám. Na mindegy. Aztán ősszel láttam kétszer, a gyerekeivel. Egyszer a labor ablakából, aztán meg elsétáltam mellette. De beszélgetett, nem akartam zavarni. Múlthéten mentem be az egyetemre délután, és láttam, hogy megy haza. Egyedül. Hurrá. Átszaladtam az úton, és kb eléugrotam. Marha illedelmesen se a nevemet nem mondtam meg, se azt nem kérdeztem meg tőle, hogy Ő-e Ő. Majd kinövöm...
A szemeiben végtelen fáradtság látszott, éreztem hogy semmi mást nem akar csak nyugalmat. Csak hazaérni... Mégis, amikor elnézést kértem a zavarásért, mosolyt erőltetett az arcára. Kedves, törődő mosolyt. Nem is tudom, láttam-e ilyen mosolyt valaha emberen. Lenézett rám, és meghallgatott. Elmeséltem Neki amit már régóta kitaláltam. Mert ugye csak ki kellett gondolni valamit, hogy mit mondok Neki, ha találkozunk. Kedves volt, talán egy kicst meg is hatotta amit mondtam, nem tudom. Vagy csak úgy csinált. Hisz' mennyi ilyet hallhatott az elmúlt tizen egy-két évben... De akkor is egy tündér volt. Megköszönte, majd nyűjtotta a kezét. Kezet fogtam J. K. Rowlinggal. Többet nem mosok kezet :D

Aláírást meg majd legközelebb szerzek.