A lány felpattant, magára kapkodta ruháit és letörölte a fekete sminkcsíkot a szeme alól. Érdekes, egy pillanat alatt úgy nézett ki, mintha skatulyából húzták volna elő. Megcsodálta a rá bámuló lányt a tükörben. Hosszú, szőkésbarna hajzuhatag a fekete szövetkabáton, elegánsnak ható fekete sál, szomorú macskaszemek. ... hogy ez ki? - gondolkodott el egy percre, de akkor már nem nézte egymást a két lány. Idegesen felkapta a táskáját, mindent úgy hagyott a szobában, ahogy volt: felkapcsolt olvasólámpa, félig elfogyasztott vacsora, szétdobált zsebkendők. Hátrapillantott és becsukta az ajtót. Az utcára kilépve magához ölelte a köd. Nem csípte meg, nem szorította meg a torkát, csak körbezárta és apró, csillogó vízcseppeket szórt rá. A lány zaklatottan menni kezdett. Szinte futott. A keserű tehetetlenség és a szomorúság hajtotta. Útközben minden templom tábláját megnézte, hátha van valahol szombat reggel valami. Bármi. - Kérlek!- Meglepődött azon, hogy milyen jól esett neki menni. Gondolatai cikáztak, azt érezte, bűntudata kéne legyen, mert érzi a gyalogás jótékony hatását. Arra gondolt, talán ha térdreomolva könyörögne akkor talán megnyugodna. - De akarok-e egyáltalán békét? - merült fel benne. Nem tudta a választ. Beviharzott a boltba. Amikor belépett a boltba, elszállt az az illúzió amibe addig ringatta magát. Hirtelen biztos lett abban, hogy ott nem fog gyertyát kapni. Nemhogy fehéret, de semmilyet. Pedig minden nap jár oda. - Lennie kell... - Nincsen. Talán sosem volt. A boltból kifelé hirtelen megtört a gyászos bánat és düh adta lendülete. - Most hová? - Szeretett volna nekiindulni az utcáknak, és addig gyalogolni amíg el nem ér a Világ végére. vagy haza. Igen, Haza. Talán az lenne a legjobb. Hallra rémült ahog elhajtott mellette egy biciklis. Összerezzent, ugrott egy hajszálnyit és önkéntelenül megmarkolta a kabátja ujjának szegélyét. - Napok óta ez van... Mitha egy szökésben lennék, és lenne okom félni... - Azóta már százszor megbánta, hogy nem ment el a temetésre. - Talán tudtam is, hogy ez lesz. Tudtam? Talán... Csak egy gyertya kéne, Istenem, csak egy fehér gyertya. Ami van az olyan csúnya... olyan csúnya zöld. - A lányból ismét kitört a zokogás. Beharapta az ajkát. - Az utcán csak nem  akarok nyüszíteni, mint egy kivert kutya.- Határozottan elrobogott a lakása előtt, bár közben folyton a háta mögötti utcát fülelte, néha hátra is tekintett. A templom mellett lelassított. A fekete kovácsoltvas kapu nyitva. - Ez jó jel- gondolta. Belépett a templom szögletes U alakú előudvarára. A zúzalékkő hangosan felsercent a bakancsa alatt. A lány felszisszent és próbált minnél óvatosabban lépkedni tovább. Hiába csinált úgy, mintha hímestojásokon kellene átkelnie, a kövek továbbra is hangosak voltak. Jobb keze felé égett egy lámpa az ajtó felett. És az ablakban is. - A paplak.- Balra volt a templom bejárata. Ahogy még egy lépéssel közelebb lépett az ajtóhoz, reflektor fénye vakította el. Egy pillanatra elkapta a tekintetét, majd belépett a homlokzat árnyékába. Ott volt a tábla, amit keresett.  -Római katolikus templom. Igen, ez jó. - Egy cseppnyit megnyugodott. Nyitvatartás, mise, gyónás... szombaton szinte semmi. Ami van, az sem reggel. Elhúzta a szája szélét, lelkében egy halk sóhaj csengett. Átemelte a tekintetét a templom bejáratára. Lélekromboló felirat várta. Ezen a szombaton se gyónás, se mise, sem más. - Akkor talán a másik lesz.- Döntötte el halkan kimondva a szavakat. Ahogy a lakása felé tartott csak egy kép lebegett a szeme előtt: hogyan fog gyertyát gyújtani másnap reggel a templomban. Már nem érezte a kitörni készülő zokogást a torkában.
De a szobájában ugyan az a keserű valóság várta. Nincs fehér gyertya. És Őt sem láthatja viszont többet. Itt, a Földön nem.