A hétvégén sikerült feleleveníteni hoyg miért is vagyok itt. Úgy igazán. A NISCcel felmentünk St. Andrewsba. közel van, a Firth másik oldalán, az Északi-tenger partján. Szendvics, esőkabát, abaknacs, piros kabát, busz. Ez kell nekem. Az egész életemet le tudnám úgy élni, hoyg buszozok Britanniában. háromszor az egészet. Egyszerűen semmi nem tesz olyan boldoggá, mint ezek az utazások. És a fényképezés... Újra láthattam az autópályát, a legelőket, a brit füves, azt a semmihez sem hasonlítható zöldet... A táj isteni szép volt. Napos és deres. Minden deres. nagyon hideg volt, de szép idő. ahová csak nem sütött a nap, minden fehér volt. Gyönyörű. Utaztunk keresztül Fifeon, az első állomásra sosem jutottunk el, mert az utak le voltak zárva. építkezés, illetve halálos baleset miatt. Amikor szóbakerült a gázolás, hirtelen úgy éreztem, magam, minha egy szellem figyelne, és ő tehetne a balesetről... de ez csak egy pillanat volt. Mentünk tovább, fel St. Andrewsba, nem bántam h nem szálltunk ki, mert tudtam h mennyire hideg van, és amúgy is imádom a buszt. A városaban kényelmesen sok időt kaptunk.

Elsőnek felmentünk a katedrális romjaihoz. Nem sok van belőle, két fal, meg pár torony. Viszont körülötte van egy temető. Egy igazi. Egy nagyon régi. Olyan emberek nyugsznak ott, akik az 1700as években éltek.
Mikor odaértünk, nem hittem a szemnek. Szikrázó napsütés, zöld fű, minden árnyékos csíkban deres. Sírkövek, és romok.Több nem is kell. Fotóztam és olvastam. Neveket, dátumokat, ahogy szoktam. Körbenéztünk, aztán felmentünk a temető közepén álló toronyba. Valaha harangtorony és ravatalozó lehetett, a torony olyan szűk, hogy egy ember épphogy elfér. Meg lehet oldani, hogy a szembejövő ne toljon egész odáig ahonnan elindultál, de elég nehezen. A csigalépcső kőből van faragva, én meg csak rohanok felfelé, közben arra törekszem, hogy minnél kevesebb olyan felülete maradjon a köveknek, amit nem simítottam végig. Hozzá akartam érni az egészhez, egyszerre az összes kőhöz. Magaménak tudni, megtudni, hogy mi mindent látott, érzett a torony. Ősöreg mestergerenda feszült a ház eredeti tetőmagasságában. Hozzáértem. Akartam, hogy meséljen. Hogy a része legyek. hogy a részem legyen... Odafent pedig a bármivel felérő kilátás. Az egyik első dolog amit megláttam, a korlát deszkájába vésett szavk voltak. Scottish Freedom Ez az.gondoltam. Ez Skócia. Egyik irányba  a végtelen tenger, pont alattunk. Másikba a szembenlévő, merőleges partszakasz, ahol The Chariots of Fire futottak. A látkép többi része a romos temető, a maradék falak, és a városka, st. Andrews. Megunhatatlan. A nap tündökölt, a képek nagyrészét csak itthon láttam igazán, hogy mi is van rajtuk. Sikerült egy olyan képet csinálnom a temetőről, amivel nem tudok betelni. Isteni szép. Felmásztam a korlátra,égy csináltam. Dupla korlát volt, vagyis a torony kőpereme mögött volt még egy vastag fakorlát, nem is nagyon láttam lefele ennél fogva, csak előre. és ezért mász(hat)tam fel a korlátra. és mert nem volt tanár. nem volt idegenvezető. senki. csak én. fantasztikus érzés volt ott fent. Lassacskán lementünk, 3 helyre is készültünk. Ahogy mentünk lefele, elkezdtem mondani Juliannek, hogy mit érzek az ilyen helyeken. egész jól sikerült összeszednem a gondolataimat. nem érdekelt mit gondol, minek néz, főleg azért, mert éreztem, hogy megért. Az iylen helyeken mindig magába szív a történelem. Üldözöm, mindenhez hozzá érek, mindent elolvasok, tudni akarom, akarom, akarom, hogy mi történt, hoyh nézett ki, mit érzett, mit gondolt... és sosem fogoom. ez biztos. ezt az érzést sosem tudom kielégíteni. örökké éhezni fogok erre a tudásra, erre az érzésre, a múlt érzésére. de sosem kaphatom meg. Nem tudhatom meg, hogy az a Catherine, Elisabeth vagy John aki 1836 telén halt meg szerelmes volt-e vagy keserű, félt-e vagy vele volt a családja, mi volt a munkája, és hogy nevetett. Minden egyes embert ismerni akarok. nem tehetek róla. csak megrohan a szomj mikor öreg temetőket látok, és sokáig nem nyugszik. Tudnom kell. Ismerni akarom őket.
vajon mi ennek az érzésnek a forrása? történnie kellett valaminek a múltban. másképp nem lehet.
Ahogy a sírköveket nézegettem, találtam egy 1713ban meghalt férfit. Hozzáértem a kőhöz, leolvasztottam a deret az évszámról, és azt vártam, hogy az egyik pislogás után, mikor kinyitom a szemem, ugyan ott leszek, csak épp 1713ban. hisz a temető akkor is ugyan úgy volt ott. A sírok nem költöznek. Ez meg a másik. Egy olyan helyen sétálni, ami minimum 300 éve ugyan úgy néz ki!!!!!!!!!!!!!!!! Alig bírom felfogni. és azokat is mind mind ismerni, vagy legalább egyszer hallani, látni akik valaha is ott lépdeltek ahol én. úgy vágyom rá...

A temető után a kastély romjai következtek. A shopban nem vettem sem ékszert, sem könyvet, sem csokit. Azt hiszem öregszem. vagy csak beteg vagyok... XD. A kastély romjai amilyen egyszerőek, olyan észrevétlenül lopják el az idődet. Szerintem több mint egy órát töltöttünk ott, sőt, pedig ha ránézel, csak egy udvar, romos fallal körbevéve... Fura. és gyönyörű.
Utána kimentünk az utcákra, de a varázslatos souvenirshopokból amiket a buszról láttam, egyet sem találtam meg. Talán nem is voltak. de nem is bántam. csak ittam egy kvt.

Irány a golfpályákkal övezett legendás part. Juliane mondjuk nem látta a filmet, az Ipodomon meg nem volt ott a Vangelis szám, de a part ott volt, és semmi más ne számított. Homok, tenger, kagylók, naplemetát ígérő színek. Játszottam a vízzel, beletúrtam a homokba. Két kagylót hoztam csak haza, énkább fotóztam. Lett egy-két jó.

St. Andrews után még mentünk egy picit felfelé Anstruther-be. A városka nevét így elsőre zulunak tippelném, de nem biztos... Hogy lehet egy skót városnak ilyen neve??? meg sem tudom jegyezni, nem hogy kimondani.. mindegy. Pont odaértünk napnyugtára. nem lemente, nyugta. Kimentünk a mólóra, befelé a tengerbe, a világítótoronnyal egy vonalba. A tenger fantasztikus tiszta ott. Sosem láttam még ilyen tiszta vizet a Brit partoknál. Tényleg nem. Gyönyörűszép türkizkék. Nagyon, nagyon hideg lett. Visszasétáltunk a móló falán, és láttam, h két kutya játszik a vízben. Volt vagy két fok... Odamentem hozzájuk. az egyik,a vizesebbik annyira fázott, hogy mint egy embernek, kocogtak a fogai!!! Istentelen édes volt. Alig bírtam elszakadni tőle. Bementünk a kikötő utcájába, lehetett választani h Britannia leghíresebb Fish & Chipsét kóstólom-e meg, vagy eszek egy fagyit. Na valyon?? :D persze h csokifagyi.