... ez volt a mai nap érezelmek terén. Hazafelé sétálva rengeteg féle dolog kavargott a fejemben. Spanyolon, azt hiszem átestem a holtponton és elkezdtem magam jól érezni. Érdekes dolgokat vált ki belőlem egy új nyelv tanulása, pláne hogy ez egy harmadik nyelven zajlik. Elvileg. Kishíján minden körülmény között képes vagyok érthető, szabályos angolt beszélni. Matt részegen, félálomban, fájdalomban... akárhogy. De a spanyol csak kicsapja a biztosítékot. Amint valamit le kell fordítani, akko magyarul szólalok meg. Minden előzmény nélkül, mielőtt gondolkodhatnék, csak kibuknak belőlem a magyar szavak. Mosoly rá a válaszom. Meg egy összevakart angol megfelelő.
Minden nyelv egy csoda. Ezen is gondolkodtam hazafelé jövet. Vannak benne nagyon egyszerű, közös pontok. Minnél több nyelvbe kóstol bele az ember, ez annál világosabb. Igaz, keresgélem a szavakat, vadul lapozok előre hátra, de mégis a végső érzés az valami nagyon ismerős, valami kényelmes, amibe jobb belesüllyedni, mintsem megilyedni tőle. A spanyol annyira hasonlít a franciára, hogy ha egy kis időt - csak egy kicsit - rászánok, akkor énekelni fogok 2 hét múlva. Csak akarni kell. És ezt ma megéreztem. A fejem nagyon is jól tudja hogy mit kell csinálnom. A folyamat ismerős, csak kicsit más szavakkal. Megy ez...

Ahogy átsétáltam a fák között, meg kellett állnom a tisztáson. Ahogy lassítottam, egyre több hangját hallottam a természetnek. A fű csámcsogó hangja ahogy lassan nyeli a nedvességet amit a hó hagyott hátra. A sok különböző madár, neszel, énekel, beszélget. A fák ágai, ahogy kopognak egymáson. Sok apró nesz, minden irányból. Lassan megfordultam. Az apró völgy amire néztem nem sokkal ezelőtt még egy havas, ismeretlen mező volt. Nem látszott rajta az ösvény, sem az, hogy milyen ott a fű. Most viszont láthattam. Szűk kavicsos ösvény, és hosszúszálú elsárgult fű volt a tájkép.
Csak álltam és próbáltam a fejembe verni, hogy hol vagyok. Hogy a fű ami mellett állok az az a fű ami régen a világot jelentette nekem. Brit fű. Skót fű; föld. Éreztem, hogy csak egyetlen, nagyon vékony hajszál választott el attól, hogy felfogjam. Küzdöttem, hogy tudatosuljon bennem, hogy hol vagyok. Néztem a fű anyagát és láttam rajta hogy milyen érzés lenne hozzáérni. Tudtam, ha nem laknék itt, vettem volna a fűből, hogy legyen nálam valami ami ehhez a földhöz köthető. A tájat pásztáztam, kényszerítettem a szememet, hogy igya a látványt, de a lelkemig sehogy sem sikerült lejuttatnom az érzést. Nem ment. Nem sikerült átbillentenem a lelkem. Éreztem, hogy egy megfoghatatnul vékony sejemszál tartott csak vissza. de nem találtam a szálat, nem tudtam, hol vághatnám el. Álltam a falépcsők szélén, és megláttam a fekete kutyát a távolban. Majd egy fél percel később a másik feketét is, jönni az ösvényen. A történések rövis kis filmjét úgy néztem végig, hogy nem éreztem azt, hogy ott voltam a jelenben. Mozdulatlanul álltam és figyeltem. Csak az ötödik szereplő beléptekor jöttem rá arra, hogy mennyire kiürült elmével, kívülálóként néztem a jelent. Tudatosult, hogy teljesen olyan érzés volt ott állni, mintha csak oda lennék álmodva és nem érhetnék semmihez, nem szólhatnék senkihez. Különleges, jó érzést hagy maga után.
A nap sütött, a rét újra néptelen volt, éreztem, hogy nem akarok menni. Ott akartam állni amíg csak a nap kilát a felhők mögül. Mégis lassan elindultam. Nem tudom miért. Akkor sem tudtam és most sem. Felnéztem a lépcsők tetejéhaz. Tudtam, hogy ott, a dombocska tetején vége az álomnak. Ott épületek vannak, emberek, a campus után pedig a város. Nem akartam odamenni. Nem akartam benne lenni. Soha többé. Amire vágytam: kilépni időből és térből, repülni át országokon és időkön, figyelni a világot de nem belekerülni. Ez most nem az az érzés volt, amit akkor szoktam érezni ha a történelem kerít a hatalmába és azért akarok visszamennia múltba. Ez valami más volt... És mégis, lassan, lépésenként megállva, az új bokrok és új hangok felé fordulva mentem fel a fenyők felé.